Tűrőképesség határán, nem értékelt pillanatok

Van ami másnak természetes,ha beteg egy gyermek, van akinek nem jut ilyen élet...

Amikor egy egyedül álló, és valóban teljesen magára maradt anya elcsigázott, végtelen fáradt és se egy kedves emberi érintés, egy kedves gondoskodó szót nem hall, amikor napok óta 0-24 egyedül áll helyt egy beteg gyermek mellett, az kimondhatatlan fájdalom.

Amikor rákényszerül, mert nem nyúzhatja a 39 fokos lázas gyerekét magával, hogy telefonálgasson, valaki segitsen legalább annyit váltsa ki a gyerek gyógyszerét, mert ott a pofon az élettől anya erre sem képes ebbe a pillanatba,mert nem tud apa és anya lenni....

Amikor óráról-órára mér remegve lázat a gyereknek mennyire ugrott ki neki újra és újra, cipeli ölbe a hűtőfürdöbe a gyereket, sìr vele, rimánkodik végelláthatatlan a láztól elgyengült gyereknek csak kicsit bìrja ki, vagy karjaiba tartva ül vele a kádba, hogy ezt ki kell bìrni utánna jobb lesz.

Közbe anya persze nem alszik, nem eszik el is felejti a saját maga igényeit.

Ami még beesik persze, azonnali munka megcsinálja a lázálomba alvó gyermek mellől.

Olykor ülve elalszik az ágy szélén pár pillanatra,de akkor jön a bűntudat azonnal, nem figyelt a gyerekre...

Igen mondhatná bárki minden anya ezt teszi....ez a természetes.Persze természetes,de értékelni csak azon édesanyák tudják, milyen amikor van mellettük valaki akit szeretnek...akiknek ez nincs...

Egy dologról feledkeznek meg ilyenkor, amikor egy nem egyedül álló édesanyával egy kalap alá veszik... Amikor van aki tudják a nap egy bizonyos pontján haza érkezik hozzájuk, legalább amikor egy meleg kávéval vagy teával haza érve megkívánálja, vagy egy szendviccsel a férje, vagy átveszi a kád mellett ülést pár pillanatra ameddig anya fúj egyet, vagy alszik pár percet az esti újabb kör előtt .... De még ez se kell, csak ölelje át csendbe,az többet mond minden szónál...

Vagy csak van aki megkérdezi, hogy telt a napja...

Ezeket csak azok az egyedül álló, teljesen magukra maradt édesanyák érzik igazán, akiknek nincs senkijük...akik ezt elvesztették....

Azt ami másoknak természetes,magától értetődő, de van akinek nem ...az amikor ilyenkor elmosogat helyette valaki, amikor még megfőz napközbe a gyereknek, de épp csak bedobni volt még ideje a mosogatóba az edényeket....vagy meleg ételt hoz egy nagymama a beteg gyereknek meg anyukának segitségül.

Amikor végre, ha sikerül lehúzni a gyerek lázát, és nem fullad a gyerek, akkor egy pár percre van kihez oda bújnia, amikor a végtelen kimerültségbe csak egy ölelésre vágyik, és valaki azt mondja minden rendben lesz.

Amikor van, aki egy pár percre tehermentesítse a véget nem érő nappalokba-éjszakákba.

Amikor a tűrőképességét már átlépi az egyedül álló elhagyott anya és már remeg, ha a gyereket akit át kell öltöztetni az éjjeli lázroham után, remegve emeli, remegve áll.... és akkor van aki mégis olyankor ott van mellette és átveszi ezt a terhet, de ezt csak az értékeli, akinek ebben nem lesz része soha, nem volt csak mulandó időre része.

Amikor egy ilyen éjjel egyszerűen pár pillanatra oda tud bújni egy ölelésbe.Vagy látja a másik szemébe a megbecsülést, mit harcolt egész nap, hogy a gyerek pár korty meleg teát elfogadjon.

De mégis van ereje anyának kimutatni a gondoskodását és meleg vacsorával várja ekkor is haza apát, a párját....akinek ez nem feltétlenül természetes...

Amikor van, aki ilyenkor szóljon, öleljen...mert nekem bárki elhiheti ilyenkor annál nagyobb kincs nincs ami erőt adjon tovább menni...

De nem kell akárkitől...és nem is a gyereket dobja át másra egy egyedül álló anya, hanem csak annyit remélt valaki majd átöleli a nap végén, és azt mondja fantasztikus vagy, szeretlek....

Pont ez az, amit sokan nem is értékelnek már, mert mennyire mindennapos, és természetes...magától értetődik....hát rohadtul NEM!

Pedig akinek nincs semmije és senkije annak ezek a mozzanatok az életet jelentették ....

De nincs már semmi, akkor hajrá elmorzsolva a könnyeket, induljon egy újabb végtelen éjjel...elfojtott sìrás és a magány üvöltő csendje ami visszhangzik a falakról...

Amikor már nincs biztonságot nyújtó ölelés,megnyugvást jelentő érintés...nincs semmi...

A láthatatlan anyák sorsa néma marad... Jogában áll hallgatni, nem remélni, nem beszélni....egyszerűen némán viselni, hisz "megkapja az ő választása", meg kinek "kell" vele foglalkozni....

A láthatatlan egyedül hagyott egyedül álló anyák, akik egyet vágytak már csak, tudják "nekik KELL-ből" sosem kellett senki, nem dobták rá "KELL"-ből senkire a felelősséget, tettek azért, hogy lássák őket, csak egyszerűbb csukott szemmel nem tudomást venni a sorsukról....

Egyszerűbb őket értéktelennek titulálni...