Temetni jöttek

A világ elhomályosult, a képek összefonódnak.

Azt hiszik, a lelkem még ezt is kibìrja, de elporlad, a testem remeg és görcsbe rándul, a mellkasom összeszorul, nyom fáj, a fejembe a hangok ordìtva zokognak!

Nem bìrtam tovább, az újabb ìtélőszék által meghozott döntést...képtelen képek, és szavak sora, amit elmém nem ért, mert a szeretet bennem mindennél mélyebb.

Elszállt a lélek, elillant az élet, és minden ami valaha voltam semmivé lett...mert elìtéltek életem, az érzéseim, úgy minta nem is léteznének!

Meghozták az ìtéletet, lelkem már halott angyali gyermekem öleli minden éjjel, őt nyugtatja.

Elmém elfáradt, szemem üveges és már többé nem létezik bennem semmi, csak a mardosó kìn, ami a másik felem hiánya után tátong.

Nincs tovább, nem is lesz, nem lesz, aki ezen változtasson, vagy segìtsen, mert oda kerültem ahová taszìtottak!

Itt a 4 fal, a kórházi köpenyes emberek...a tűk, és a falak és beszélni nem vagyok képes, csak ìrni, várni kiengedjenek, és elhamvadni minden napnyugtakor, várni örökké valóságot és a halált, mert már semmi nem számìt, mert temetni jött tegnap...a sìrom körül, ahogy bele taszìtott, senki nem állt...

Majd gyújt gyertyát halott lelkemért fiam, mert többé engem mosolyogni nem lát, mert megöltek, csak sìrni minden éjjel...

Mert, ahogy én szeretek, úgy senki nem képes...sem meghalni inkább, mintsem csalárd legyen, mert nekem nem lesz más soha sem...csak az üveges tekintetű szétzilált porhüvely gépiesen...

Temetni jött ...az ītélőszék.