Egy nő meséje, aki szeretni képes

Minden nap az forog a fejembe, miért én?Miért én voltam kevés?Miért nem lehetett felvállalni,azt ami boldogságot nyújtott?Ami kiegészìt, amiért lehet erőfeszìtéseket kell tenni, de mindennél többet ér a biztonságot nyújtó ölelés, a feltétel nélküli odaadás, a szeretet.

Kérdezik miért hordom még mindig a gyűrűnk, amivel megkérte a kezem, aminek viselte a párját, s most rajtam van mind a kettő, egymás mellett most is, ahogy a szìvünk pihent egymás mellett, mert ott a helye a pároménak!

A nem bele ülni a készbe, hanem tenni érte, és vállalni a boldog perceket.Azt elengedni, akinek nem volt joga ezt tönkre tenni, ezt megmérgezni módszeresen.

Ahogy ránézek a fiamra, ahogy eszembe jut minden reggel és este, hogy elvesztettem a másik gyermekem és szorul el a szìvem, és könnybe lábad a szemem, hogy sosem vágytam másik gyerekre, de amint létezése elmúlt,de a szìvem alatt hordtam, úgy mégis végtelen üres fájdalmat hagyott maga után, és ha valaha a fiam meg fogja kérdezni, miért nem lett soha testvére, vagy miért maradtam örökre egyedül, akkor elmondhassam neki, mert az anyja egy férfit szeret igaz szerelemmel, és szeretettel.

Nekem mindegy volt, ha mellettem volt, ha esténként haza érkeztem az ölelésébe, hol vagyunk, mekkora a ház stb...újra álmodtuk a jövőt közösen, együtt néztünk házat....és egy pillanat alatt kisétált, az erőszakoskodó nő hatására...bele menekült egy cselszövő hálóba, majd a körmön font dolgok hatására, már nem volt menekvése...vakon a vesztébe rohant, bele taszìtották "elégedj meg azzal, jó lesz az neked, nem lehetsz soha amellett aki mellett magad voltál, meg boldog, sosem fogják hagyni"...

Hiába a vágyak, az álmok, a reményt nyújtó pillanatok....minden oda lett, mert úgy be lett hálózva, látványosan, hogy már esély nincs,hogy valaha átérezzem újra, hogy én is lehetek szeretve.

Engedjem el a múltat, a múltam formált azzá, aki most vagyok, a rengeteg fájdalom, a rengeteg bántó szó, a rengetek lemondás...

Aztán újra éltem, hittem, reméltem és bìztam, bìztam és szeretek feltétel nélkül, neki megnyíltam, őt választottam egy életre a társamnak, és úgy fogadtam el, ahogy van, mindennel a teljes "bőröndnyi" múltjával.Maga mondta engedjem el a múltat együtt fogunk újra élni és álmodni....

Aztán beállt a sorba, hagyta bántsanak maga is megtette...miért hagytam?Mert szeretem.Mert úgy szeretem, azt érzem legbelül minden porcikámba most is, hogy ő az a férfi, akiért megéri.Akiért bármilyen kìnt ki vagyok képes állni, vagy inkább vesszek én,önmagam árán is, mert soha nem lesz hozzá még fogható sem.Sosem leszek képes mást a közelembe sem engedni, nem is akarok.Ő az, amit egész életembe kerestem, akire vágytam és megadatott a karjaiba lelhettem meg az otthonom.

Úgy vagyok képes szeretni még most is, amit elemi szinten, elemi erővel érzek, és tudom, hogy elég lenne a közelembe lennie.

Erőszakkal eltaszìtani, ésszel választani, meg puszta akarattal élni,egy olyan választott "életet" amibe feladja valaki önmagát, kényszer helyzetekbe taszított megalkuvásokkal leélni, valaki mellett egy életet nem lehet, az úgyis boldogtalan....az egy pocsolya lesz.Abba bele fog rohadni valaki idővel...lehúzza a másik, mert csak birtokol.

Nem amellett lenni, aki önfeledt tesz minket boldoggá, aki mindent jelent a világon, ami a szabadságot adja, akit emelünk a jelenlétünkkel, aki egésszé tesz, és kiegészìt minket, az puszta lemondás...az egy semmi, az kirakat....

Amikor valaki mellett, csak éltél úgy ami a végtelen szabadság volt, és a szerelem kötötte egymáshoz a két szìvet,de szabadon szárnyalsz mellette az a valódi igaz élet és boldogság...

A múltam mutatta meg, hogy ő a jövő, a minden...a fájdalmaim mutatták meg mindvégig, a szìvem mellette él újra, őt szereti feltétel nélkül.

Egy életet le lehet élni anélkül valaha szeretnénk, de ha már megtaláltam akkor sosem fogom megtagadni az érzést, senkinek nem fogom hazudni szerelemmel szeretem, mert ezt a szerelmet ezt az érzést, ezt az űrt és hiányt amit ő jelent senki nem pótolhatja.Nem vagyok képes más közelébe sem menni, mert azt érzem nem kell, nem vágyom rá, ahogy mellőle sem néztem volna meg egy férfit sem, nem láttam sehol sem más férfit, csak ő létezik az első pillanattól számomra, és nem akaratból, hanem valódi igaz feltétel nélküli érzelmekből.

Ez az érzés amihez, nem kell papìr,se kirakat, se semmi, mert minden pillanatban a nyugalmam adta, egymásért voltunk, és minden más olyan amit vállaltam érte, értünk, a közös jövőért és sosem hazudtam volna magamnak, más akár csak a nyomába érne, mert senki nem lesz ő!

A mosolyom meghalt abba a pillanatba, az álarc, a falak vissza kerültek, ami megóv a világtól, csak önmagamtól nem. A magány vigyázz,de gyilkol is,mert azóta is, amikor csak megölelt, az nem elmúlt, kihunyt érzéseket idéz fel, és vált ki egyikünkből sem az energia, az érintés nem hazudik soha!

De persze mindent el lehet nyomni, akarattal lehet kényszerìtve magunk, megerőszakolni az érzéseket.

De akkor is érezni lehet, ha valaki képes rá, hogy nem valódi vonzalom ami a másikhoz köti, csak az egyszerűbb út...és a kényszer.

Az az érdekes rólam mondja azt a szakember, nem bennem a hiba, én olyan végtelen szeretettel viseltetek, annyira mélyen érző vagyok, amit nem értenek meg az emberek, végletekig kihasználnak, olyan szinten vagyok képes magam önfeláldozni, és alárendelni azoknak, akiket szeretek, akikben bìztam, hogy nem nagyon találni már a mai világba hozzám hasonló kincseket. Mert én tudom mit nem kaptam meg soha, és soha nem akarom másnak is nélkülöznie kelljen...vagy nem általam...

Mégis én vagyok kevés, aki nem méltó arra lássák minden téren, és szeretve legyek...mert nem voltam elég...