Bolyongó holló

Megannyi szűnni nem akaró vissza térő gondolat kìsért.Érthetetlen tettek, döntések sora,mi irányitja életem, nem az én döntéseim,csupán annyi volt enyém, ami a következmény és a fájdalom, hogy én mit akartam nem számìtott...maradt döntésként a belenyugvás.

Nem tehetek ellenük, bármennyire vagyok,vagy voltam jó.Bármennyire voltam!Nem tehettem és tehetek semmit!

Ha megtehetném mit akarok, amit naponta akarok, mindet eltörölném akik ártottak nekem a Föld szìnéről is, oly elemi fájdalom pusztìtó erejével, mellyel tájfunként tombolnék, s nem lenne csak egy mi a viharral dacolva rendithetetlen megállìt!

Én akartam,én tettem, én jó voltam...jó voltam mindenkihez...de engem elpusztitottak, azok kik ezt tették...nem telik el nap, ne kìvánnám azoknak halálát...nem telik el nap, ne remélném végre elnyeli őket a Föld, ha én és a fiam nem érdemeltük miattuk őszintén szerethessünk!

Nem találom a helyem, nincs megnyugvás, nincs vigasz, nincs fájdalmat enyhìtő ölelés!

Nem találom a helyem, nem találok megnyugvást.Megpróbálva akarattal reményt kutatni újabb falak és elutasitás mi átölel bárhonnan!

Lehetek én jó, ha a világnak nem kellek...én miért akarjak ezek után jobban?Miért nyissam ki porszemmé oszlott szivem?

Nem találom a helyem...nincs megnyugvás, csak az üresség homálya.

A hamis képek felvillantása már önvédelmem biztos pajzsa, hisz engem ami én vagyok, ami fáj ott bent,nem engedem látszani.Bárki bánthat, bárki véthet ellenem, már nem számìt, a könnyeim úgyis csak a Hold fényében némán tündökölnek.

Megannyi csillagként boritva szivem felett tátongó űr végtelen égboltját.

Nem találom a helyem, nincs megnyugvás...

Ölelés,érintés sem, biztonság...nincs megnyugvás...bármit teszek...a néma forrongó fájdalom égeti belülről szüntelen lelkem és elmém!