Láthatlan purgatórium

Telnek a napok,üresen megjátszott mosollyal csendesen.

Néma üres hideg éjjelekkel, amikor a 4 fal kong, és a reménytelen vágyakozás fonja át az élet éjjeleit, csak egy érintés, egy ölelés,mi után némán sóvárog a test, a lélek.

Vigasztaló szeretetfoszlány illúzióját keltő nem létező képzelgések, álomvilág poklába menekülő csendes magány acélsodronya vág húsomba.

Vágyni egy után, vágyni egy ember után, ki engem lát, én kellek, és értékel...

De nem létezik, nincs....én vagyok a pokol, én vagyok a magány, én vagyok az egyedüllét.

Oly mélyen gyökerezô ridegség mi átölel, hogy nem tudom már se hinni, se remélni....

Már nincs...bármennyi erőfeszitést teszek, hogy elfogadható, nem bántható és szerethető legyek....

Örök kárhozatra ìtéltek a purgatórium bugyraiba vergődő, oszladozó semmilyen testté tett....

Már azêrt sìrok minden reggel, hogy újabb nap, megint felkeltem sosem lesz vége...akármennyit teszek, küzdök vagy akármennyire próbálom megmutatni szerethető vagyok...

Én annyit adok, de kapni semmit....

Elvették mindenem...egyet vágyok, egyet akarok...

A szivem kiszakadt, és a mellkasom üressége tántong....

Egy éve még ekkor, miattam üvöltött a nyìlt utcán, bármikor feleségül venne gondolkodás nélkül...