Aludni vágyom örökre ....

Mikor megérzed a vég kezdetét jelző szelet, ami csak alkalmanként simìtja meg gyengéden az arcod.Amikor tudod, minden ami belülről jön, oly mélyen gyökerező múlt sebeinek kiálltása, amit begyógyitani már nem vagy képes, eltemetni sincs erőd...

Ott hevernek lelked csatamezején oszló hullaként, és Te is a dögevőknek vagy kitéve a sebeid véget.

Lassan vérzel épp cseppekben.Néha felszakad egy-egy seb, hogy emlékeztessen mindenre.

Már elfáradtál lelkileg,fizikailag.A tested már önmagát betegìti meg, csak szabaduljon végre a létezés üres terhétől.

Amikor azt hiszed, van kiút,megcsillan a remény, gyorsan vissza űzi a sorsod a leghátsó sarokba a szabadság utáni gondolataid.

Megtörten gubbasztasz könnyeidbe, lelked legmélyebb és legsötétebb szobájába.

Hiába a terápia, hiába minden, amikor nap, mint nap szembesìt az élet vele, neked mennyi minden nem járt, érted mennyi mindent nem tettek meg...

Nem szerettek soha viszont, nem öleltek, nem kaptál semmit...csak szolgáltál alázattal.Megannyiszor álltál fel ....egyedül.

Jönnek a nagy igék, egyedül kell, ha egyedül meg tudod csinálni, ha egyedül rátalálsz önmagad boldogságára....senki nem veszi észre, ez a hamis boldogságba ringatása önmaguknak, pótcselekvések sorának zálogával...de hitegessék maguk.Már nem teszem...

Oly fáradt a lelkem, úgy vágyik az érintésre, egy ölelésre.Az apró dolgoknak értőn és érzőn szeretni képes lélek, az igazságot felvállaló lélek, az aki csak szeretni volt képes, hinni akart a pofonok züllött viharába.Aki elfogadó, és apró piciny figyelmességeknek mennyekig hatódva örülni volt képes, és adni, csak adni...

Elfáradt, nem áll fel ....ott marad, a földön ahová küldték....kivánva lehelje ki utolsó lélegzetét is, megszabadulva kinzó, gyötrő pokoli gondolataitól, mert még mindig azon küzd, ne legyen olyan,mint  mások,oly romlott...

Elfáradtam...aludni vágyom örökre...