Meggyilkolt szirén dala

Várom a végzetem, az ìtélet napját!Az életem utolsó boldog emlékeinek sárba tiprását.

Azt,ahogy minden létezőt, amikor teljes szìvvel teremtettem otthont, azt darabokra cibálják, széthordják és kidobják.

Nem vagyok képes végig nézni, látni, átélni...

Az utolsó foszlányokat is elveszteni abból, mi még az élethez kötött.

Büszkék lehetnek, elérték.Ezt akarták...

Oly nehéz bármilyen még érzésnek titulált dolgot találni, nincs, üres...kiüresedett létezés...üres mély tátongó lyuk a mellkasom helyén, mi remegéssel küzd, hogy a bőr még összetartsa a vázon rohadó húst...

Gyilkos gondolatok keringenek, ártani akarok, bántani, azt ki ezért felelős....bántani szavakkal, elvenni az életét. Bár olyantól tudom nehéz lenne, aki csak egy haszonleső aranyásó, akinek mindaz mi számomra az élet volt, aki a létezést a boldogságot jelentette, az neki csak egy pénzes zsák, egy test....egy állomás...annak semmit nem jelentene,mert sosem értené egyik sem, mit vettek el, az ártó szándékkal...

Mit vettek el egy nőtől, egy anyától...

Az utolsó sziréntől, ki életének dallamát halála napján sìrta el üvöltve a szélbe,s dala elnémult, de azóta is zokogva némán vértől patagzó könnyeibe úszik minden éjjel....